Lukács olyan pogány volt, aki valóban megértette Jézus tanításait, különösen amikor a hit általi megigazulásról mint ajándékról szólt. Ha meg akarjuk érteni a megigazulás tudományát, annak egyik legjobb módja a Lukács evangéliuma 18. fejezetében található példázat megismerése és megértése.
"Némelyeknek pedig, akik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni, az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozott magában: 'Isten! Hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, amit szerzek.'
A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarta az égre emelni, hanem verte a mellét, mondván: 'Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!'
Mondom nektek, ez megigazulva ment alá az ő házához inkább, hogynem amaz mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatok; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." (Lk 18:9-14)
Krisztus idejében is sok vallási vezető hitt abban, hogy a jó cselekedeteik teszik őket igazzá. A saját igazságukban bíztak, és eközben másokat lenéztek mint hitvány bűnösöket.
Mondom nektek, ez megigazulva ment alá az ő házához inkább, hogynem amaz mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatok; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." (Lk 18:9-14)
Krisztus idejében is sok vallási vezető hitt abban, hogy a jó cselekedeteik teszik őket igazzá. A saját igazságukban bíztak, és eközben másokat lenéztek mint hitvány bűnösöket.
A Jézus példázatában megjelenő két ember nagyon eltérő személyiség.
A farizeus a zsidó vallás olyan irányzatához tartozott, amely a törvény iránti engedelmesség szigorú értelmezéséről volt ismert, míg a vámszedőkről mindenkinek a botrányos életvitel jutott az eszébe. Akkoriban a legtöbb ember úgy tekintett a farizeusokra, mint akik nyilvánvalóan üdvösségre kiválasztottak,
de Jézus ezt másként látta.
Figyeljük meg, hogy a farizeusról ezt olvassuk: "Ily módon imádkozott magában."
Más szavakkal: nem annyira Istenhez, mint inkább önmagához imádkozik.
Majd a folytatásban hálát ad Istennek, hogy ő nem olyan, mint a világ bűnösei, ezenfelül emlékezteti Istent, hogy tizedet fizet és rendszeresen böjtöl.
Elképzelhető, hogy megfelel a valóságnak ez a beszámoló, és ha csupán a cselekedeteket nézzük, jó is.
"Ha a ti igazságotok nem több a farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába." (Mt 5,20)
De ahelyett, hogy alázatosan hálát adna Isten jóságáért, a saját, büszkeséget ébresztő beszámolójáért ad hálát Neki. A vámszedő ugyanakkor még arra sem érzi méltónak magát, hogy a templom elejéhez közelítsen, inkább megáll hátul és meghúzza magát az oltár előtt.
Bűntudata és a szégyenérzete arra készteti, hogy lehajtsa a fejét, és a mellkasát verje, ami a megbánás jele - a bűnök miatti bánkódás hamisítatlan megnyilvánulása.
Kérleli Istent, hogy legyen irgalmas hozzá, nyomorult bűnöshöz. Miközben a farizeus annyi mindent fel tud mutatni Istennek, addig a vámszedőnek nincs semmije, ami jó lenne és felmutathatná.
Így, a farizeustól eltérően, egyedül Isten irgalmára apellál.
Ez a tanítás lényege: Krisztus szerint aznap a megvetett vámszedő ment haza megigazulva, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a sokak által tisztelt farizeus nem - még ha tizedet fizetett is, böjtölt is kétszer egy héten, és minden valószínűség szerint engedelmes, példamutató vallásos életét élt.
Majd a folytatásban hálát ad Istennek, hogy ő nem olyan, mint a világ bűnösei, ezenfelül emlékezteti Istent, hogy tizedet fizet és rendszeresen böjtöl.
Elképzelhető, hogy megfelel a valóságnak ez a beszámoló, és ha csupán a cselekedeteket nézzük, jó is.
"Ha a ti igazságotok nem több a farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába." (Mt 5,20)
De ahelyett, hogy alázatosan hálát adna Isten jóságáért, a saját, büszkeséget ébresztő beszámolójáért ad hálát Neki. A vámszedő ugyanakkor még arra sem érzi méltónak magát, hogy a templom elejéhez közelítsen, inkább megáll hátul és meghúzza magát az oltár előtt.
Bűntudata és a szégyenérzete arra készteti, hogy lehajtsa a fejét, és a mellkasát verje, ami a megbánás jele - a bűnök miatti bánkódás hamisítatlan megnyilvánulása.
Kérleli Istent, hogy legyen irgalmas hozzá, nyomorult bűnöshöz. Miközben a farizeus annyi mindent fel tud mutatni Istennek, addig a vámszedőnek nincs semmije, ami jó lenne és felmutathatná.
Így, a farizeustól eltérően, egyedül Isten irgalmára apellál.
Ez a tanítás lényege: Krisztus szerint aznap a megvetett vámszedő ment haza megigazulva, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a sokak által tisztelt farizeus nem - még ha tizedet fizetett is, böjtölt is kétszer egy héten, és minden valószínűség szerint engedelmes, példamutató vallásos életét élt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése