Isten pontosan ismer bennünket, tudja, hogy kik vagyunk
és kik nem vagyunk.
és kik nem vagyunk.
Az emberek előtt játszhatunk szerepeket, az egész világot félrevezethetjük, de az Urat nem. Ő úgy mutatkozik be, mint “féltékenyen”, “buzgón” szerető Isten, aki személyesen ismer bennünket, nevünkön szólít, és nem engedi meg, hogy a vele való személyes közösség helyett megelégedjünk a Csaló által felkínált olcsó pótlékokkal.
A hit egyik legnagyobb ellensége a ritualizmus, amely egyszerűen kivitelezhető, rutinszerűen ismétlődő cselekedetekre akarja redukálni az Élő Istennel való kapcsolatot. A mechanikusan ismételt imák, a „szentségek felvétele”, a rítusok lelketlen kivitelezése a lehető legtávolabb áll attól, amit a buzgón szerető Isten tőlünk szeretne.
A rítusok és tradíciók a gyermekeknek valók, hiszen Mózes törvénye is rendelkezett ilyenekről, mondván: „ha megkérdez téged a gyermeked, hogy miféle szokás ez, akkor mond neki…” (pl. 2M12,26).
A hagyományoknak és a rítusoknak tehát van szerepük a hitünk átadásában a következő nemzedéknek, de ezek csak figyelem felkeltésre jók, hogy azután élő szóval, élő hitet oszthassunk meg a kiskorúakkal.
A rítusok erőltetése azonban mesterségesen tartja kiskorúságban a hívőket azzal, hogy azok elfoglalják a valódi közösség helyét.
Nekem hihetetlennek tűnik, hogy tényleg bárki úgy gondolja, hogy Isten megelégszik azzal, hogy rengetegszer elmondunk néhány kötött imaszöveget? Vagy bepárásodik a szemüvege – így karácsony táján – attól, hogy ellátogatunk az éjféli misére? Vagy szobrokra, képekre pazaroljuk a pénzünket és a figyelmünket az Evangélium helyett? Miféle képük van az ilyen embereknek Istenről?
Szenilis és megvesztegethető? Lukat lehet beszélni a hasába?
Többre nem vágyik, csak arra, hogy elvégezzük az előírt rítust és akkor békén hagy? Vagy ajándék nélkül nem is áll szóba velünk?
Vajon mi az, ami Istennek valójában tetszik?
A Szentírásnak erre egyértelmű válasza van: a hit.
„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Héb 11,6)
A legnagyobb érték pedig a kipróbált (a próbákat kiállt) hit:
„…a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál…” (1Pé 1,7)
A hit tölti meg a cselekedeteinket valósággal.
A bibliai hit pedig nem úgy általában vallásos hit, még csak nem is pusztán egy Isten létezésébe vetett hit, hanem Isten kinyilatkoztatott szavát hiszi el.
A hagyományoknak és a rítusoknak tehát van szerepük a hitünk átadásában a következő nemzedéknek, de ezek csak figyelem felkeltésre jók, hogy azután élő szóval, élő hitet oszthassunk meg a kiskorúakkal.
A rítusok erőltetése azonban mesterségesen tartja kiskorúságban a hívőket azzal, hogy azok elfoglalják a valódi közösség helyét.
Nekem hihetetlennek tűnik, hogy tényleg bárki úgy gondolja, hogy Isten megelégszik azzal, hogy rengetegszer elmondunk néhány kötött imaszöveget? Vagy bepárásodik a szemüvege – így karácsony táján – attól, hogy ellátogatunk az éjféli misére? Vagy szobrokra, képekre pazaroljuk a pénzünket és a figyelmünket az Evangélium helyett? Miféle képük van az ilyen embereknek Istenről?
Szenilis és megvesztegethető? Lukat lehet beszélni a hasába?
Többre nem vágyik, csak arra, hogy elvégezzük az előírt rítust és akkor békén hagy? Vagy ajándék nélkül nem is áll szóba velünk?
Vajon mi az, ami Istennek valójában tetszik?
A Szentírásnak erre egyértelmű válasza van: a hit.
„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Héb 11,6)
A legnagyobb érték pedig a kipróbált (a próbákat kiállt) hit:
„…a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál…” (1Pé 1,7)
A hit tölti meg a cselekedeteinket valósággal.
A bibliai hit pedig nem úgy általában vallásos hit, még csak nem is pusztán egy Isten létezésébe vetett hit, hanem Isten kinyilatkoztatott szavát hiszi el.
Az válik meggyőződésünkké, amit Isten mondott.
És ha élő hit van a szívünkben, akár még az üres vallásos rítusok is megtelhetnek élettel.
Isten buzgón szerető volta éppen abban nyilvánul meg, hogy nem közömbös az irányunkban.
Nem olyan „férj”, akinek mindegy, hogy a „felesége” mit csinál, kivel kacérkodik.
A Szentírás a bálványimádást éppen ezért úgy írja le, mint „paráznaságot”, házasságtörést.
Az embergyilkosnak a sok hamis kultusszal, a bálványokkal éppen az a célja, hogy utálatos paráznává tegye az embert Isten előtt.
A legmegrázóbban ezt talán Hóseás próféta története mutatja be, akire Isten ráparancsolt, hogy vegyen feleségül egy olyan nőt, aki egy hűséges, szerető és gondoskodó férj mellett is, inkább az őt kifosztó és kirabló szeretői után jár (Hóseás 1-3).
Egy meglehetősen rosszul fordított újszövetségi szakaszban Jakab apostol Istennek a buzgóságára hivatkozik, amikor szembe állítja a világ szeretetét, Isten szeretetével. Az egyik kizárja a másikat.
Vagy a láthatóhoz ragaszkodunk, vagy a láthatatlanhoz.
Ha ez utóbbit választjuk (és válasszuk!), akkor el kell engednünk azokat a kis fogódzókat, bálványkákat, amelyek a látható világ hamis biztonságát nyújtják nekünk.
(Isten mindig lerontja a “béke és biztonság” hamis bábeli tornyait):
Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság, ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.
Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja:
És ha élő hit van a szívünkben, akár még az üres vallásos rítusok is megtelhetnek élettel.
Isten buzgón szerető volta éppen abban nyilvánul meg, hogy nem közömbös az irányunkban.
Nem olyan „férj”, akinek mindegy, hogy a „felesége” mit csinál, kivel kacérkodik.
A Szentírás a bálványimádást éppen ezért úgy írja le, mint „paráznaságot”, házasságtörést.
Az embergyilkosnak a sok hamis kultusszal, a bálványokkal éppen az a célja, hogy utálatos paráznává tegye az embert Isten előtt.
A legmegrázóbban ezt talán Hóseás próféta története mutatja be, akire Isten ráparancsolt, hogy vegyen feleségül egy olyan nőt, aki egy hűséges, szerető és gondoskodó férj mellett is, inkább az őt kifosztó és kirabló szeretői után jár (Hóseás 1-3).
Egy meglehetősen rosszul fordított újszövetségi szakaszban Jakab apostol Istennek a buzgóságára hivatkozik, amikor szembe állítja a világ szeretetét, Isten szeretetével. Az egyik kizárja a másikat.
Vagy a láthatóhoz ragaszkodunk, vagy a láthatatlanhoz.
Ha ez utóbbit választjuk (és válasszuk!), akkor el kell engednünk azokat a kis fogódzókat, bálványkákat, amelyek a látható világ hamis biztonságát nyújtják nekünk.
(Isten mindig lerontja a “béke és biztonság” hamis bábeli tornyait):
Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság, ellenségeskedés az Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik az Istennek.
Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás ok nélkül mondja:
“Féltékenyen szerető Isten Szelleme, amely bennünk lakozik?” (Jak 4,4-6)
Isten tehát a Szelleme által harcol és küzd az emberért, szeretetével hívja a bűnösöket, és szeretetével megújítja az érzékeik rabjává vált hívőket.
Ez a küzdelem pedig nem a „magasságban” zajlik, hanem bennünk: az elménkben, a szívünkben, a lelkiismeretünkben, a tagjainkban.
János apostol első levele végén – amit tekinthetünk a részéről egyfajta végrendelkezésnek is – így ír:
„Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől született, az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti. Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van.
De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az Ő Fiában, a Jézus Krisztusban.
Ő az igaz Isten és az örök élet. Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!”(1Jn 5,18-21)
A második szózathoz kapcsolódik az áldás és az átok ígérete, ami számos félreértésre adott okot, és sok tanítás jelent meg a „generációs átokról”.
Éppen ezért tudni kell az áldásról és az átokról néhány dolgot.
Az első, hogy az áldás és az átok Mózes törvényéhez tartozott.
A Biblia világosan tanítja, hogy az ószövetségi átkok – beleértve az átok-zsoltárokat is – azokra vonatkoznak, akik a Mózesi törvény hatálya alá tartoznak.
Pál ugyanis bőven idéz az átokszövegekből a Róma 3-ban, (hogy bizonyítsa: nem csak a pogányok, hanem a zsidók között sem volt olyan, aki a mózesi törvény értelmében igaznak mondhatta volna magát) majd leszögezi:
Isten tehát a Szelleme által harcol és küzd az emberért, szeretetével hívja a bűnösöket, és szeretetével megújítja az érzékeik rabjává vált hívőket.
Ez a küzdelem pedig nem a „magasságban” zajlik, hanem bennünk: az elménkben, a szívünkben, a lelkiismeretünkben, a tagjainkban.
János apostol első levele végén – amit tekinthetünk a részéről egyfajta végrendelkezésnek is – így ír:
„Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől született, az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti. Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van.
De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az Ő Fiában, a Jézus Krisztusban.
Ő az igaz Isten és az örök élet. Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!”(1Jn 5,18-21)
A második szózathoz kapcsolódik az áldás és az átok ígérete, ami számos félreértésre adott okot, és sok tanítás jelent meg a „generációs átokról”.
Éppen ezért tudni kell az áldásról és az átokról néhány dolgot.
Az első, hogy az áldás és az átok Mózes törvényéhez tartozott.
A Biblia világosan tanítja, hogy az ószövetségi átkok – beleértve az átok-zsoltárokat is – azokra vonatkoznak, akik a Mózesi törvény hatálya alá tartoznak.
Pál ugyanis bőven idéz az átokszövegekből a Róma 3-ban, (hogy bizonyítsa: nem csak a pogányok, hanem a zsidók között sem volt olyan, aki a mózesi törvény értelmében igaznak mondhatta volna magát) majd leszögezi:
„Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja…” (19-es vers)
A második, hogy Jézus a kereszten meghalt a törvény átkának, ezért amikor belemerültünk (keresztelkedtünk) Jézusba, vele együtt mi is meghaltunk ezeknek az átkoknak (Gal 3,13).
Az újszövetségben csak egyetlen átok létezik:
„Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott!”(1Kor 16,22).
Harmadszor: Jézus nem csak a Törvény átkától szabadított meg bennünket, hanem az őseinktől örökölt hiábavaló életünkből is annak minden átkával, hozadékával és következményével együtt
(1Pé 1,18-19). Akik Jézus Krisztusban vannak, azok új teremtések, a régiek elmúltak, íme, minden újjá lett (2Kor5,17).
Ezért azok esetében, akik az újszövetség hatálya alá tartoznak, elfogadták Isten szeretetét Krisztusban és maguk is igyekszenek az Urat szeretni, nincs értelme az ószövetségi átkokat emlegetni.
(Mellesleg ugyanebből az okból a törvény áldásait is ugyanígy tévedés a hívőkre „olvasni” – de legyen ez a kisebb hiba.)
Amikor tehát egy a mózesi törvény hatálya alá tartozó ember szembesült a második szózattal, hogy Istent csak szellemben és igazságban imádhatja, akkor vagy felhagyott a bálványaival, vagy kihívta maga ellen Istent.
Az Örökkévaló ugyanis a személye gyűlöletének mondja, ha az ember megmarad a bálványai és a bálványimádó szokásai mellett.
A harmad-negyedíziglen fenyegető büntetésnek pedig az az értelme, hogy az Úr három-négy generációt is vár arra, hogy az izraeliták egy-egy nemzedéke felhagyjon a bálványaival és visszaforduljon Istenhez, mielőtt a népet utolérné az ítélet. Ezért Izrael történelmében mindig voltak („gonosz és elfajzott”) nemzedékek, melyeket utolért az ítélet azért, mert elődeikhez hasonlóan megmaradtak a bálványimádás bűnében.
A babiloni fogság idején Ezékiel próféta magyarázta el a fogságba került népnek, hogy hiába hivatkoznak erre az elvre, mondván: „az atyák ették meg az egrest, de a fiak foga vásott bele”, mert ha megtérnének szívükből a bálványimádásaikból, akkor Isten megszabadítaná őket, de igazi megtérés majd csak a következő generációkban lesz (18. fejezet).
Jeremiás pedig közvetlenül az új szövetségről szóló kijelentés előtt beszél ugyanerről (Jer 31), mert az újszövetségben mindenki önmagáról ad majd számot az Istennek (Róma 14,12).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése