A „Miatyánk” imádságról 1. rész

A keresztény hitünk annyit ér, amennyire meglátszik rajtunk, hogy Krisztushoz tartozunk.
Ennek a jele nem a vallásosságunkon mérhető le, hanem bármely embertársunkhoz való viszonyulásunkban. Krisztus úgy élt, úgy tanított, úgy imádkozott, hogy a nyilvános bűnösöktől a kis gyerekekig mindenki szeretett a közelében tartózkodni. Jézus úgy imádkozott, hogy a tanítványai arra vágyakoztak, hogy őket is tanítsa meg ilyen módon az Istennel kapcsolatba kerülni és maradni (vö. Lk 11,1).

Amikor Jézus elmondta az evangéliumokból ismert „Miatyánk” imádságot, akkor azt elsősorban mintaimának szánta.
Arra tanított, hogy az Istent úgy szólítsuk meg, ahogyan Ő is nevezte: Atya, Atyánk, Miatyánk. Krisztus nem Jehovának, nem is Jáhvénak, nem is a zsidók, a románok, vagy a magyarok istenének szólította a teremtő Istent, hanem egy meghitt kapcsolatból fakadó „Szent és igazságos Atyám”-nak (vö. Jn 17,11.25).

Krisztus a megváltás által minden benne és az Atyában hívő embert az Ő természetfölötti családjába akar bevonni a Szentlélek által. „Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fivérem, nővérem és anyám (Mt 12,50)”- mondta Jézus.
Az Üdvözítő világossá tette, hogy „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni (vö. Mt 11,27)”.

A tékozló fiúról szóló példabeszédében megismerhetjük az Atyának a szeretettel teljes jellemét, aki nemcsak a tékozló fiát várja és fogadja vissza feltétel nélkül, de a nagyobbik megkeményedett szívű fiához is könyörög, hogy menjen be ő is az atyai házba. Istent Jézus jelleméből és tanításából olyannak ismerhetjük meg, mint szerető Atyát.
Ebből azonban egy gyergyói székely annyit fog észlelni, amennyire megismeri az evangéliumot, amely egy-egy konkrét hívő ember életében és magatartásában mutatkozik meg. A többi csak elmélet a számára, amelyet sehol sem lát megvalósulni. Ez kifogás lehet bárkinek arra, hogy továbbra is a bűneiben éljen. 
Ezért írtam korábban is, hogy a társadalom erkölcsi állapotáért mindenkor a hívő keresztények a leginkább felelősek. Felelősek, mert ha a Krisztustól kapott világosságuk kialszik, a világban a sötétség még nagyobb lesz.

„Miatyánk, aki a mennyekben vagy” (vö. Mt 6,9a). A mennyek megjelölés Isten konkrét lakóhelyét jelenti. A 103-dik Zsoltár így ír erről: „Az Örökkévaló a mennyekbe helyezte az ő székét, és az ő uralkodása mindenre kihat (Zsolt 103,19).”

Az ember érzékei által közvetlenül hozzá nem férhető helyről, és nem egy elvont valóságról van szó. Jézus azt mondta, hogy „az én Atyám házában sok lakóhely van” (Jn 14,2). Az „Atya háza” ebben az esetben Isten lakóhelyét, az Ő Országát jelenti. A mennyeknek Országa és az Isten Országa (királysága, uralma) azonos fogalmak. Az Isten Országa a hit által már itt elkezdődik bennünk és közöttünk, és a szeretet főparancsának a követése nyomán teljesedik ki. Krisztus azt ígérte tanítványainak, hogy amikor visszatér az ég felhőin, akkor magával viszi őket is oda, ahol ő van (vö. Jn 14,3).
Ezekből a szentírási szövegekből arra következtethetünk, hogy a menny, az egy konkrét valóságos hely, ahonnan várjuk a mi Üdvözítőnknek, Urunk Jézusnak a visszaérkezését, és ahol az imáink meghallgatásra találnak Krisztus által.

Például Dániel próféta Kr. e. a VI-dik században imádkozott, és az imádsága kezdetén Isten trónjánál egy szózat támadt, és még be sem fejezte az imáját, amikor Gábriel angyal már ott állt mellette, hogy Isten akaratát a próféta tudomására hozza (vö. Dn 9,21).
Ebből az is látszik, hogy az angyalok hatalmas erejű lények és óriási sebességgel közlekednek a világmindenségben, és Isten rendelkezését teljesítik az emberek szolgálatában (vö. Zsolt 103,20).
Az angyalok csak akkor válnak láthatóvá valaki számára, hogy ha erre Isten megnyitja az ember szemét.
Jézus arra tanított, hogy az Atyához ne az angyalok, vagy más mennyei lények közbenjárását kérve közeledjünk, hanem közvetlenül járuljunk az Isten színe elé Jézus nevében (vö. Jn 14,13-17), melyre a jogalapot Jézus helyettes áldozata teremtette meg mindazok számára, aki a bűneiket megvallva Istenhez térnek.